Schuller Judit Flóra 1991-ben született Budapesten. 2015-2018 között a finnországi Aalto Művészeti Egyetem (Aalto University School of Arts, Design and Architecture) fotó szakos hallgatója volt, 2018-ban Memory Theatre címmel nyílt egyéni kiállítása a budapesti Labor Galériában. Beszélgetésünk során elsősorban a külföldön szerzett tapasztalatairól és a különleges családi örökségéről faggattam.

A budapesti Metropolitan Egyetemen szereztél fotó szakos alapdiplomát, onnan vitt az utad Finnországba. Hogyan esett a választásod az Aalto-ra, jó döntésnek bizonyult-e így utólag?

Az Aalto nem feltétlenül volt tudatos döntés a részemről. A BA-diploma megszerzése után nézegettem a különböző európai egyetemek és szakok lehetőségeit. Az Aalto itthon a Helsinki School miatt jól ismert, vagy legalábbis népszerű a finn fotó és nekem akkoriban nagyon bejött ez a stílus. Ráadásul egész Finnországban ingyenes az oktatás, ami szintén nem volt utolsó szempont. Összejött és nagyon örültem neki. Így utólag belegondolva elég felkészületlenül mentem ki, alig tudtam valamit az országról, abszolút mély vízbe ugrás volt az egész.

Milyen volt a felvételi eljárás, milyen szempontok alapján döntöttek?

Volt egy általános előszűrés, portfólió-leadás, motivációs levél, ezeket fizikailag kellett leadni. Aztán visszahívtak egy második körre, ami egy Skype-interjú volt, illetve Charlotte Cotton könyvéből volt megadva egy szövegrészlet, ami alapján esszét kellett írnunk. Ezt a finnek helyben csinálták, én meg Skype-on keresztül. Abszolút jó élmény volt az egész.

Hogyan jellemeznéd az ottani oktatást?

Nagyon szabad. Én a BKF-et is nagyon értékeltem, utólag kicsit jobban, mint amikor oda jártam. Nyilván az Aalto sem tökéletes, de nagyon hálás vagyok azért, hogy oda járhattam. Az osztálytársaimmal nagyon erős szakmai, baráti közösség alakult ki, ami nagyon meghatározó volt, emberileg rengeteget adott. Ami nagy különbség az itteni egyetemekhez képest, hogy nem projektekben meg sorozatokban gondolkodnak az oktatók, hanem gondolkodásmódban. Például a diplomamunka nem arról szól, hogy csinálok egy vadonatúj sorozatot, hanem többnyire mindenki olyan munkát készít – és egészít ki egy szöveges szakdolgozattal – ami összefoglalja egy nagyobb projektjét, vagy épp azt, ahol ő tart most mint alkotó. Inkább a folyamatra épül az oktatás. A tanárok nagyon nyitottak és segítőkészek. Az sem baj, ha nem maradsz meg a fotó keretein belül, vehetsz fel tárgyakat össze-vissza. Ami viszont negatívum volt – de ez inkább társadalmi és kulturális különbség volt a számomra – hogy nagyon nehezen mondanak kritikát.

Túl udvariasak?

Csak egy minisztori. Egyszer a barátainkkal ültünk egy kocsmában, és valahogy körbement a kérdés, hogy ki a legantipatikusabb az osztályból. A francia és a szlovák lánnyal rögtön rávágtuk, amit gondoltunk, míg a svéd és a finn osztálytársaink nem is értették a kérdést. Ebből az attitűdből mindeközben sokat is lehet tanulni, mert nálunk épp ellenkezőleg, borzasztóan kritikusak az emberek, nemcsak az egyetemeken, hanem általában véve.

A kritika hiánya a szakmai munkákban érezhető?

Erről sokat beszélgettünk odakint. Itthon általában az oktatási rendszer sajátja, hogy hat éves korodtól fogva aláznak, ami később viszont jobban felkészít a kritikára. Ehhez képest a finn oktatás – amennyit én láttam belőle – nagyon ritkán fogalmaz meg negatív visszajelzést, ami nem feltétlenül pozitív dolog a művészeti felsőoktatásban. Sokszor kisebb gesztusokból próbáltam leolvasni, leszűrni, hogy mit gondolnak mások. Néha mondanak kritikát, de valahogy nincs olyan éle, mint nálunk. Zárójelben megjegyzem, hogy jegyeket is alig kaptunk, alkotói órákra szinte sose, amivel viszont abszolút egyet tudok érteni.

Csak tanultál Finnországban vagy dolgoznod is kellett? Tudtál csak diákként élni?

Az első év végén gyakornokként dolgoztam egy kinti, rezidenciaprogramokat szervező egyesületnél. Ott ösztöndíj formájában kaptam fizetést, utána pedig Berlinbe költöztem három hónapra, és a Helsinki School galériájában dolgoztam, arra Erasmus-ösztöndíjat kaptam. Szóval alapvetően diák tudtam lenni.

Szakmailag mit adott neked ez a két év, amit kint töltöttél?

Önbizalmat, emberileg és szakmailag is, ami rettenetesen sokat számít. BA-diploma után kicsit kétségbeestem, hogy akkor most mi a helyzet: művész lettem (vagy nem), hogy lesz munkám, mi is van pontosan? Most viszont abszolút önazonosságot érzek azzal, ami vagyok és amit csinálok.

Szerinted van olyan, hogy művész életpálya? Láttál erre példát, hogy ez Finnországban hogyan zajlik? Mi történik azokkal az emberekkel, akik a művészeti egyetemeken végeznek?

Ez ott sokkal tudatosabban van kommunikálva az emberek felé. Teljesen normális helyzet az, hogy te alkotó vagy, műveket “termelsz”, amiket aztán el kell adnod. Nálunk ez kicsit lila köd a mai napig. Az órarendünkben volt például art promotion, ahol megtanították az embert prezentálni, különböző szövegeket írni. Volt self-promotion óra, ami kifejezetten arra ment rá, hogyan állítsd össze az alkalmazott fotográfusi portfóliódat, de akár a művészeti portfóliódat is. Sokkal természetesebben volt kezelve, hogy ha te művész vagy, akkor műtárgyat készítesz, amit később el fogsz adni. Vagy hogyan kezeld a műtárgyat, ezeknek a praktikus dolgoknak a tanítása is jobban előtérben volt. Finnországban sokféle ösztöndíj-lehetőség van, állami ösztöndíjak is, illetve van például a KONE Foundation, aminek ha művészként megkapod a díját, akár három évig is meg tudsz élni belőle. A Helsinki School galériája is össze van nőve az iskolánkkal, az én évfolyamomról többen is bekerültek oda. Persze a megélhetés ott is kérdés, hogyan tud egy fiatal alkotó egyensúlyozni az alkalmazott és az alkotói munkák között, vagy egy polgári hivatást végezni.

A munkáidban gyakran előkerül a családod múltja, régi fényképek, történetek, családi dokumentumok. Hogyan kezdődött el a kutatás, az, hogy te a családi hagyatékkal kezdtél el foglalkozni?

Ez az apai nagyapámhoz, Schuller Imréhez kapcsolódik, egészen pontosan az ő apjához. 18 éves voltam, amikor meghalt a nagypapám, akkor kezdtem el ezzel foglalkozni. Mindig belenyúltam, kivettem belőle valamit, fokozatosan vonódtam bele ebbe a világba. Amíg a BA-ra jártam, beépítettem a családi múlt elemeit egy-egy iskolai projektbe, aztán ez a hagyaték a diplomamunkámba torkollott, ami az emlékezet, a halál és a fotográfia viszonyát vizsgálta.

Miből állt pontosan ez a családi hagyaték?

Nagyon sok írásos dokumentumból, naplók, üzleti levelek, személyes levelezések. Az egyik legrégebbi dokumentum egy zsidó házassági levél az 1700-as évekből. Rengeteg fotó, amelyek között néhány híresebb budapesti fotográfus munkája, így például Mai Manóé is megtalálható. Festett portrék a felmenőkről, nagypapám filmjei, nagyon sok audioanyag, családi beszélgetések, interjúk, tárgyak, ilyesmik.

Hogyan kell elképzelni ezt a családi hagyatékot? A nagyszüleid lakásában volt egy szoba, ahol halomban álltak a családi holmik?

Nagyon sok művész foglalkozik ezzel a témával, és amikor mesélik, hogy kaptak egy doboz valamit, akkor mindig arra gondolok, hogy jaj, de jó is neked. A nagyszüleimnél egyfelől konkrétan volt egy kis szoba, egy közepes méretű polgári lakás cselédszobája. Ezenkívül különböző tárolórekeszek. A nagypapám ajtókra szerelt mindenféle polcokat, telepakolható felületeket, tárolásra használható minigalériákat alakított ki… Ez a gyűjtögető, megőrző attitűd áthatott mindent a lakásban. Nagy szelektáló munka volt, ráadásul pont azon a nyáron, mielőtt kiköltöztem Finnországba, elkezdtem fizikailag feldolgozni, kiüríteni a lakást. Gigantikus munka volt. Több szakemberrel konzultálva végül arra jutottunk – és ebbe a családom is belement – hogy létrejöjjön egy együttműködés az OSA-val. Ez volt az első eset, hogy valaki egy teljes privát családi archívumot ajándékozott az OSA-nak. Ebbe ugye az is beletartozik, hogy nagypapám filmrendező volt és az archívum részét képezik a filmjei és a forgatásokhoz kapcsolódó különböző anyagok is. Ennek három éve, de még nem tudták elkezdeni az archívum feldolgozását, szerintem ez is nagyon szépen mutatja, hogy mennyire lassú folyamat a múlt feldolgozása.

Az OSA a te ötleted volt?

Igen, de én előtte sokat beszélgettem OSA-ban dolgozó szakemberekkel, akikkel közvetetten rokonok kapcsoltak össze. Mondjuk művészi szempontból nem volt száz százalékig átgondolt döntés, mert nem volt rá időm, de utólag azt gondolom, mindenképp jó döntés volt. Nem került be a teljes hagyaték, pl. a nagyon személyes, családi fotók nálunk maradtak. Vagy például a nagypapám afrikai expedíciójának a dokumentumai is egyelőre nálam vannak, de azt később szeretném szintén az OSA-nak adományozni, hogy egyben legyenek.

Arról tudsz valamit,hogy a nagypapád, Schuller Imre hogyan lett filmrendező?

A húszas éveiben munkaszolgálatos volt, de előtte Franciaországban járt egyetemre, textil szakon, mert volt a családnak egy ruha-, illetve fátyolkereskedő üzlete. Az volt a tervük, hogy nagyapám majd oda fog bedolgozni, a bátyja, Miklós is ott dolgozott. De amikor hazajött a munkaszolgálatból, nem tudta, mihez kezdjen. Elment egy pályaválasztási tanácsadóhoz, ahol kétszer is azt tanácsolták neki, hogy dolgozzon a filmszakmában. Végül ez történt, ismerősök révén odakerült az egykori Filmgyárba. Teljesen a szakma aljáról kezdte, laborban dolgozott évekig. Aztán bekerült a Filmhíradóba, majd saját filmeket kezdett csinálni. Filmrendezőként és operatőrként is dolgozott.

Ha jól értem, akkor a családi gyökereid egy budapesti polgári zsidó családra vezethetőek vissza?

Apai ágon igen, édesanyám felmenői egy alföldi faluból, valamint Üllőről származnak. Gyerekként rám valahogy máshogy hatott a pesti nagyszülők világa, az apai nagypapám múlt iránti szeretete, illetve a félig-meddig elrejtett zsidó identitás súlya.

2018 februárjában Memory Theater címmel nyílt önálló kiállításod a Labor Galériában, ami szintén ennek az archívumnak a feldolgozásával foglalkozik. Honnan jött a címválasztás?

Még 2015-ben az FFS-ben volt egy archívummal foglalkozó műhelymunka (Előhívás), ahol a nagyapám afrikai expedíciójára fókuszáltam, akkor gondolkodtam címeken. Először a házi múzeum címet adtam neki, de mivel rátaláltam Katarina Šević és László Gergely azonos nevű projektjére, ezt elvetettem. Talán Susan Sontag szövegét olvastam és abban volt egy hasonló mondatszerkezet, ami megragadt, onnan származik a cím.

Mi adja munkádnak a színház jellegét?

Maga a címadás akkor spontán jött, de van az egészben egy erős részvételi jelleg, egy aktív hozzáállás, amit megkövetel, akár a nézőtől, de tőlem, alkotótól is. Színház abban az értelemben is, hogy mit mutatunk meg, mit teszünk előtérbe. Vagy ha a realitás felől nézzük, egy szubjektív vonalnak és a valóságnak a metszete, egymásba épülése.

Vannak más projektjeid is, amikben kisebb performanszokat, akciókat hajtottál végre. Ez hogy jött nálad?

Ez kicsit később jött, már az Aaltos évek alatt, valahogy tudat alatt hatott rám, hogy egy nyitottabb, nem csak fotográfiában gondolkodó közeg vett körbe. Nem biztos, hogy én ezt performansznak hívnám, inkább performatív gesztus, de nem a szó szoros értelmében. Mert amikor készülnek, mindig egyedül vagyok, azt hiszem, nem is lennék képes végigcsinálni, ha valakik néznének. Az első ilyen munkám talán a Cemetery Frottage című projektem volt, ott az volt a lényeg, hogy elkészüljön maga a frottázs, de mindenképp szerettem volna a folyamatot dokumentálni, mert miközben csináltam, éreztem, hogy maga a folyamat is nagyon fontos. Olyan, mint egy sűrített jelenlét. Maga az aktus vált fontossá, ezért tartottam meg abból a projektből a videódokumentációt.

Az afrikai projekthez kapcsolódóan találtam egy fotónegatívot, illetve a filmben (Afrikában jártunk, rendező: Schuller Imre, 1961) is egy pár másodperces jelenetet, ahol a nagypapám cigarettázni tanít egy bennszülött, afrikai nőt. Nagyon abszurd az egész jelenet, benne van az egész nyugati gondolkodás, a kolonizáció. Erre reflektálva készítettem egy olyan videót, amiben egy fekete bőrű férfival cigarettázom, akivel amúgy nem ismertük egymást, egy barátom barátja. A videóban nem történik más, mint hogy minden, verbális kommunikáció nélkül négy percen keresztül elszívunk egy cigit. 

És van még a Possibly Maybe című videómunkád is, amelyben egy, a munkaszolgálatos nagyapádról készült fényképet roncsoltál. A fénykép felszínéről eltüntetted a képet, tehát negligáltad, hogy ő egykor munkaszolgálatban volt. Egy ilyen folyamatra, vagy performatív gesztusra, ahogy te fogalmaztál, hogy lehet felkészülni lelkileg? Mert gondolom nincs olyan, hogy jaj, elrontottam, ezt most újra kellene venni.

Nagyon érdekes, hogy ezt kérdezed. Az egy nagyon korai, 2012-2013-as munkám volt. Először reprodukáltam az eredeti fotót, csináltam néhány gyakorlatot, de azt éreztem, hogy ez csak akkor lesz igazán őszinte, ha az eredeti fotót roncsolom és teszem tönkre. És igen, nagyon koncentrált jelenlétről van szó, nem is lett tökéletes a videó, de engem nem zavar, mert ez is a része. Ez egyszer történik meg. A Memory Theater-ben a dobozok összepakolását és elhordását, a dobozok elfogyásának a fázisait dokumentálni is ugyanilyen fontos volt. És bár ez a fotón nem jön át, de számomra ebben is volt performatív aktus, mert ezeket a nehéz dobozokat egyedül hordtam ki, az elhordás fizikai és lelki nehézségét is őrzik.

A családod mit szól hozzá, hogy te a családi múlttal foglalkozol?

Alapvetően támogatnak, és talán egyre jobban értik, hogy mit is csinálok, mi a szándékom – legalábbis remélem. Én általában ritkán vonok be a “szakmai barátokon” kívül másokat egy projekt alakulásába, amikor az még nincs kész, valahogy készen szeretem bemutatni.

A Laboros kiállítás kicsit közös munka lett, anyukám sütött pogácsát a megnyitóra, apukám segített falat fúrni, vagy amikor nem volt állványom egy fotózás során, volt hogy a húgom segített dokumentálni az egyik projektet, de ugyanakkor a munkákat a megnyitón látták rendesen először. És nyilván máshogy érinti őket viszont látni olyan elemeket, “szereplőket” és a hozzájuk tartozó tárgyakat vagy szövegeket, ami számukra a privát szférán belül létezett. Nagyon megható volt őszinte visszajelzéseket kapni távolabbi rokonoktól és családi ismerősöktől, akik személyesen is kapcsolódnak az egész történethez, ismerték a felmenőket.

Mennyire adekvát az, hogy te ezzel a témával kezdtél foglalkozni?

Nehéz lett volna kikerülni, annyira előttem volt. Illetve nekem erősen kapcsolódik a zsidó vagy fél-zsidó identitáshoz, amihez nem kaptam semmilyen kulturális vagy formális oktatást. Inkább mindig csak a negatív oldala volt hangsúlyozva: a Holokauszt, hogy meghalt a családunk fele. Ez a narratíva volt előtérben, illetve egyfajta félelemérzet, hogy ez bármikor újra megtörténhet. Emiatt kisgyerekkoromtól kezdve úgy viszonyultam ehhez, mintha valami rejtegetnivaló dolog lenne. 19-20 éves koromban kezdtem programokra, közösségi eseményekre járni, de nem vallási, inkább tradicionális és közösségi értelemben. Ez időben összekapcsolódott azzal, hogy elkezdtem magával az archívummal foglalkozni. Úgy érzem, hogy valahogy ezzel a fajta szembenézéssel vettem fel azt a fonalat, ami a tradíciókban megszakadt a családomban a háború után.

Szerinted azzal, hogyte ezt a traumát, mint a Holokauszt feldolgozod, segítesz a családod többi tagjának, mondjuk az édesapádnak vagy akár a testvéreidnek is?

Azt gondolom, azáltal, hogy belekerült a köznapi kommunikációnkba, már másképp van benne. Például a húgom számára sokkal természetesebb “téma” lett, így ő jóval fiatalabban kapcsolódott a zsidó közösségi programokhoz, táborokhoz. Nem akarom azt mondani, hogy ez kifejezetten miattam alakult így, de egy kicsit talán mégis. Korábban nem nagyon tartottunk ünnepeket, elsősorban a veszteség, a Holokauszt, az elhunyt családtagok felidézése volt előtérben. A temetős munkámban látható sírhely például egy hatalmas családi sírhely volt, de csak a dédnagypapám és a nagypapám testvérének a nevét satíroztam át, mert számomra ők ketten teljes szellem-családtagként voltak jelen a nagypapám projekcióin keresztül. És azt is gondolom, hogy valahogy az ő gyűjtési gesztusa ennek is szólt, a tradíciót tovább vinni, az ő emléküket ezáltal is fenntartani.

Hogyan értékeled a saját alkotói pályádat, és benne az archívum szerepét?

11-12 éves koromban kaptam a nagyapámtól egy gyűrűt. Sima karikagyűrű volt, amit tíz évig hordtam, majd úgy döntöttem, hogy leveszem. Helyette választottam egy másik gyűrűt, amit most hordok. Ennek olyan formája van, hogy nem ér teljesen össze. Erről az jutott eszembe, hogy a nagypapám valami olyan állapotban létezett, ami mindig önmagába futott vissza, én viszont arra törekszem, hogy megőrizve a múltat, de egy kicsit továbbhaladjak, továbblépjek. Amit ez a két gyűrű is szimbolizál a számomra. Amikor kimentem Helsinkibe, akkor azt éreztem, hogy kicsit beleragadtam a saját archívumomba. Szerintem kifejezetten jót tett, hogy nem voltam fizikailag egy térben vele.

És mi lesz az archívum után? Van-e élet az archívum után is?

Ha magának az archívumnak az ideje felől közelítem meg a kérdést, akkor már tulajdonképpen most is az archívum után vagyunk, hiszen én is egy megöröklött és átvett pozícióban voltam, illetve vagyok. A családi archívum igazán a nagypapám által kezdett létezni, azáltal ahogyan ő viszonyult hozzá. És az ő személye és tudása nélkül bizonyos tekintetben kicsit meg is szűnt archívum lenni, viszont átalakult és változott azáltal, hogy én továbbvittem a “gondozását”. Ebből a megközelítésből azt mondanám, hogy az archívumnak mindig jelen ideje van – miközben természetesen a múltból építkezik és erősen kihat a jövőre.

Az én alkotói hozzáállásom felől válaszolva is azt mondanám, hogy igen, van jelen és jövő az archívum után, illetve inkább folytatás. Még nem teljesen tiszta az irány, de vannak terveim. Idén tavasszal írtam és védtem meg a szakdolgozatomat  az Aalto-n. (Memory Theatre. Notes on Remembrance and Oblivion. From Chaos, through Abstraction, towards Nothingness.) A nyomdába küldés előtti utolsó két napot leszámítva nagyon élveztem az elkészítését és a kutatást magát, számomra ez az írás egyenértékű a vizuális projektekkel, egy fontos kiegészítő eleme. Ez a folyamat segített keretet adni az elmúlt 3-5 évnek, és közben spontán kirajzolódott pár olyan szál, amin még tovább lehetne dolgozni. Az egyik ilyen, ami mostanában leginkább foglalkoztat olyan helyek, terek vizsgálata, amelyek egy természetes (és sokszor tudatosság nélküli) folyamat által váltak egyfajta múzeummá, emlékezést kiváltó helyekké. Tulajdonképpen a nagyszüleim lakása is egy ilyen tér volt, egy egyfajta “akaratlan múzeum”^[1].

---

^[1] György, P. (2013). Múzeum, A tanuló-ház. Múzeumelméleti esettanulmányok. Budapest: Múzeum Café.