„Nem vagyok egy trendi csaj” – Balogh Viktória

Balogh Viktória 1992-ben született Mohácson. A Kaposvári Egyetem Fotográfia szakos mester-hallgatója, 2018-ban a Magyar Fotóművészek Szövetségének ösztöndíjasa, jelenleg diplomamunkáján dolgozik. Legfiatalabb interjúalanyaim egyike, mégis egy sűrű év és több hosszútávú projekt van a háta mögött. Az utóbbi időben az emberi tudás lehetséges területei és megnyilvánulásai foglalkoztatják. Hanyatló és újraéleszthető kulturális szokásoknak, eszközöknek állít fotográfiáival emlékműveket, de munkáiban saját családi történetei is felbukkannak.

Ismerettségünk elég speciális, a kaposvári egyetemről ismerjük egymást, ahol te elsőéves hallgató voltál, én pedig óraadó tanárként tanítottalak. Emlékszem, hogy több művészeti át foglalkoztatott téged akkoriban: a színház, zenélés is. Mi vitt végül a fotó irányába?

Sokáig zongoráztam, és a gimnáziumban is sokminden érdekelt, rajzoltam is, a képzőművészet is foglalkoztatott. Jó tanuló voltam, színötösre érettségiztem, mégsem adtam be sehova a jelentkezésemet. Nem volt bennem elég erős a vágy, hogy csak zenéljek. Megijesztett a gondolat, hogy mostantól abból álljon az életem, hogy minden nap hét órát gyakorlok, aztán koncertezek. Nem is esett jól nekem a koncertezés, túl izgulós típus voltam. Kórusban is énekeltem, ott sokan voltunk, azt nagyon szerettem. Gimnázium után alibiből, hogy legyen diákigazolványom, elmentem egy OKJ-s fotós tanfolyamra Pécsre, mert persze a gimnázium közben fotóztam is… Közben kitaláltam, hogy zongora helyett ének-zenére meg karvezetésre adom be a jelentkezésemet és a fotós iskola mellett járok még magántanárokhoz is szolfézsra és összhangzattanra, hogy felturbózzam magam a felvételire. De aztán a fotós OKJ eléggé leterhelte a mindennapjaimat, két nap iskola, három nap gyakorlat, nem jutott mellette idő semmire. Ráadásul egy irtó vacak helyre kerültem gyakornoknak, tablófotózásokat csináltunk, és nekem egész osztályokat kellett sminkelnem. Amikor már nagyon profinak éreztem magam, összecsukhattam a fotózások végén az állványt. Akkor eldöntöttem, hogy otthagyom az iskolát. Mohácson nyílt akkoriban egy kiállításom és ennek apropóján talált meg két srác, akik színházaknak készítettek vizuáleffekteket, hogy nem akarok-e velük dolgozni. Egyértelmű volt, hogy ami most van, az nem mehet tovább, szóval rögtön igent mondtam nekik. Ez egy nagyon izgalmas időszak volt, több helyen is dolgoztunk, Pécsett a Nemzeti Színházban, aztán Székesfehérvárott a Vörösmarty Színházba. Volt, hogy azonnal be kellett fotóznom valamit a díszletbe, például egy oszlopot, vagy egy téglafalat. A vizuáleffektezésnél fehér minden díszlet, minden mozog és forog, percről percre kell dokumentálni, hogy mikor, mi történik. Később dolgoztam rendezőasszisztensként is, szóval a színház betört az életembe. Közben felvételiztem a MOME-ra és Kaposvárra is, végül Kaposvárra vettek fel. Emiatt először eléggé el voltam keseredve.

Pedig amikor az egyetemen találkoztunk, eléggé lelkesnek tűntél.

Igen, igazából az a típus vagyok, aki ha egyszer elkezd valamit, akkor azt már szívvel-lélekkel csinálja.

Mi lett később a zenével és a színházzal?

Inkább inspirációként maradtak meg, mint az Aspects, a vasfüggönyös sorozatom, vagy a Tudások, amiben színházak padlóit fotóztam. Kivettem a magam részét ebből a közegből, és még maradt is belőle. A barátaim megmaradtak onnan, a zenész tanáraimmal is tartom a kapcsolatot. Színházat, koncertet fotózni nagyon szeretek, amikor például koncertet fotózok, úgy érzem magam, mintha én lennék az egyik hangszer, nagyon együtt tudok élni az egésszel.

Tudások, részlet a sorozatból, 2017 © Balogh Viktória
Balogh Viktória: Tudások, részlet a sorozatból, 2017 © Balogh Viktória

A Tudások című sorozatodban iskolai táblákat és színházi padlókat örökítettél meg. A színház, mint a “gyakorlati tudások” helyszíne jelenik meg. Miért gondoltad azt, hogy az emberi tudást két részre kell osztanod, lexikális tudásra és praxisra?

Eleinte csak a táblákat kezdtem fotózni, de azt éreztem, hogy az pusztán az elméleti tudást szimbolizálja. Sokat gondolkodtam rajta, hogy hol lehet ennek a megfelelő párja? Sokféle irányba elindultam, mert azt gondoltam, egy gyűjteményt készítek az emberi tudásról, és a tábla csak egy lesz közülük a sorozatban. Fotóztam a kottáimat is, amiket annyiszor fogtam már a kezemben, hogy ujjlenyomatok, gyűrődések is látszanak a papíron. Vagy például a zongorán sokkal többet használom a jobb pedált, mint a balt, emiatt a jobb tükörfényes, a bal pedig matt. Mégis azt éreztem, hogy a tábla annyira hangsúlyos és sűrű jelentést hordoz, hogy az említett példák egyike sem tud méltó párja lenni. Gondolkodtam, mi az a felület, amin mindenfajta tudás megjelenik, ami mindenféle karakter gyűjtőhelye, ahol az étkezéstől a szeretkezésen át a szülésig bármi meg tud történni? Rájöttem, hogy a színház még ilyen, aminek a padlóján – jelképesen persze – de minden megtörténik, jelen van és nyoma van annak, ami ott történt.

balogh_viktoria_tudasok_06
Balogh Viktória: Tudások, részlet a sorozatból, 2017 © Balogh Viktória

Tulajdonképpen mindkettő allegória?

Igen, a tábla esetében az elméleti  tudás, a színház pedig a gyakorlati tudás allegóriája.

Miért kezdett el ez a téma foglalkoztatni?

Szerintem fordított volt a sorrend, mert először a tábla maga mint felület kezdett érdekelni. Kaposváron a laborban volt egy kétszer három méteres tábla. Vagy egy évig néztem, mire lefotóztam, mert amíg nincs mögötte koncept, addig nem tudok csak úgy lefotózni valamit. Vissza kellett magamba fordítani a kérdést, hogy miért tetszik az a tábla: a felületén megjelenő tudás nyomai miatt.

balogh_viktoria_monolit_100x150cm

Balogh Viktória: Monolit, 2018 © Balogh Viktória

Ebből a munkádból született aztán a többi, tudással foglalkozó projekted is, A Világirodalom Remekei és a Monolit is? Hogyan viszonyulnak ezek a munkáid egymáshoz?

Igen, nagyjából ezek a munkák tartoznak a “tudás” blokkba. Először voltak a táblák és a színpadok, ezekből készült a BA-s diplomamunkám is, no meg közben készült el a Füzetek munka is. Nagyon furcsa, mert aztán belőlük született előbb a Kert című könyvem, és utána az összes többi általad is említett projekt ötlete. A diplomamunkámnál nagyon hosszas felkészülést és egyeztetést igényelt egy-egy kép elkészítése, például a színházak esetében a szervezés, vagy a technikai oldal. Utána azt éreztem, hogy nem szeretnék ennyire alaposan végiggondolni egy képet. Volt kedvem többet fotózni, színesebben, és terepre menni. Vágytam rá, hogy valamit kint, a külvilágban fotózzak, szerettem volna, hogy ez egy folyamat legyen és nem akartam tudni, hogy mi lesz a vége. Így indult a Kert. A diploma-időszak alatt már fotóztam a sorozathoz és végül iszonyú mennyiségű anyag született, csak a könyv 416 oldal. Nagyon más hangulata van – sokkal szabadabb – a Kert mint A Világirodalom Remekei vagy mint a Monolit, ami a munkamódszerből adódik főként. De mindkettő magja a tudás valamiféle vizuális ábrázolása, és valamiképp ehhez hasonul megfogalmazás. A Monolitnál a kutatómunka, rengeteg olvasás, gondolkodás; a Kertnél meg hogy fizikailag  folyamatosan csinálom: az által épül a munka, hogy mennyit vagyok a kertben, mennyit fotózok, meg hogy a projekt része, hogy kapálok vagy öntözök.

Kert_3_részlet a könyvből_2018

Balogh Viktória: Kert, részlet a sorozatból, 2017-2018 © Balogh Viktória

Miről szól a Kert-projekt?

A szüleim birtokát fotóztam egy teljes éven keresztül, májustól-májusig. Én ebben a kertben, ezek a birtokon nőttem fel, itt éltem 19 éves koromig. Kellett ennyi idő, 6-7 év, hogy távol kerüljek tőle térben és időben is, hogy más szemmel tudjam látni. Az egész könyv egy nagy tudásmegőrzés a számomra. Lényegében azon voltam, hogyan lehetne a tudás-témával továbblépni, mi az a terület, ahol az elmélet és a gyakorlat össze tud érni?

Mivel a könyv egy teljes évet mutat be időrendben, megmutatom azt is, hogy melyik növénynek, hogyan kell kinéznie ezen az éghajlaton. Hogy mekkorának kell lennie a paprikának, hogyan kell öntözni, milyen eszközzel kell megművelni – ezek persze nincsenek leírva, de mégis szerez az ember a képeken keresztül erről valamilyen tudást. Mindezek mellett pedig tiszteletadás is a szüleimnek, akik a nyolc órás munka mellett ekkora birtokot fenntartanak három erdő is tartozik a birtokhoz, állatokkal.

Családi örökség volt a birtok, vagy vásárolták?

Is-is. Nagyon vegyes nemzetiségű lány vagyok, az apai nagyapám felvidéki, őt betelepítették ide. Édesapám hat-hét éves volt, amikor a szülei megvették ezt a birtokot és beköltöztek a házba, valamikor a hatvanas évek végén. A szüleim 1989-ben házasodtak össze, és akkoriban az a birtok is, ahol most erdő van, az összes terület meg volt művelve. Erről  készítettem is egy tablót: archív fotókat gyűjtöttem arról, hogy korábban mi, hogy nézett ki a birtok.

Aztán pár területet még hozzá vásároltak, például a szomszédunk halála után. Édesanyám dunafalvai, ami épp szemben van Dunaszekcsővel. A családi archívumban találtam egy fényképet, amin édesanyám Dunaszekcső irányába fotóz, lent vannak a dunafalvai strandon. Ez gyönyörű, mert édesapámtól pedig ugyanabból az időszakból találtam olyan fényképeket, ahogy a strandra néző domb tetejéről fotóz a dunafalvai strand felé. Nem ismerték még egymást abban az időben, mégis “egymást” fényképezték. Ez egy izgalmas felismerés volt a számomra. A nagyszüleim még élnek Dunafalván, ahol szintén van egy családi birtok, ami időnként megjelenik a könyv bal oldalán, ahogy a valóságban is a Duna bal oldalára kerülünk. Ezt lehet, hogy még a későbbiekben ki fogom szedni a könyvből, mert kicsit bonyolítja a dolgot.

Kert, kiállítás-installáció, 2018 © Balogh Viktória

Balogh Viktória: Kert, kiállítás-installáció, 2018 © Balogh Viktória

Akkor te tulajdonképpen természeti környezetben nőttél fel, nem teljesen átlagos tinédzser-életet élve?

Nekem ez volt a normális, a megszokott. A barátaim mindig nálunk voltak, nem is nagyon jártam el bulizni. Elmentünk éjszakai túrázni, ugráltunk a kompról, éjszakai fürdőztünk a Dunában. Nagyon szabad életünk volt, és mindig vigyáztunk egymásra. A Duna nekem nagyon fontos pont, vízi emberek vagyunk.

Milyen gyakorisággal jártál haza fotózni? A szüleid hogy fogadták, hogy elkezdted a saját környezetüket fotózni?

Próbáltam tartani, hogy kéthetente menjek, persze volt, amikor lent időztem akár egy hétig is, vagy előfordult, hogy nem terveztem lemenni, de leesett a hó, és ezért rögtön hazamentem. Vagy ha volt valami munka, akkor is hazamentem. Apukám néha egy-egy képre azt mondta, hogy szeretné kitépni a könyvből, például amin a sufnira felszögelt, régi gyerekkori szőnyegünk van fellógatva. Anyukám persze megértette a koncepciómat és mindig mondta: “Pisti, de hát ez így néz ki! Ez az igazság. Ha nem tetszik, tépd le azt, amit felszögeltél…” Amúgy szerintem nagyon élvezték. A legnagyobb kérdése számomra ennek az egésznek, hogy mi lesz a birtokkal később, mert a bátyám és én is Budapesten élünk. Pár év múlva én egyébként szívesen visszaköltöznék ide, vagy legalábbis közelebbre.

Kert_részlet a kiállításból3_2018

Balogh Viktória: Kert, kiállítás-installáció, 2018 © Balogh Viktória

A könyv terjedelmesre sikeredett. Bevontál a szerkesztésébe valakit?

A munkát egy ösztöndíj, az Új Nemzeti Kiválósági Programjának a keretében valósítottam meg, amit az egyetemen lehetett megpályázni, és Gyenis Tibort kértem fel konzulensnek. Ő épp akkoriban egy rurális kultúrával foglalkozó, vályogház építését dokumentáló projekten dolgozott (Folytatjuk?), amibe végül én is beszálltam. A 2017-es Gyüttment Fesztivál alatt önkéntesekkel vályogházat építettünk, lényegében azért, hogy visszabonthassuk, és maga a bontási folyamat lehessen leforgatva. A filmen azt látod, hogy úristen, itt kinő a földből egy ház, amit ha lebontasz, nem marad utána semmiféle hulladék (a bontásról készült videó visszafelé volt lejátszva). Szóval lehet úgy élni és gondolkodni, hogy nem termelünk ennyi hulladékot, a városi ember ráébresztése, érzékenyítése a környezettudatosabb gondolkodás felé. Számos interjú készült el erről komoly szakemberekkel, akik munkája igen példaértékű e téren. Ez a két projekt nagyon összeforrt a fejemben, ott, Oszkó szőlőhegyén, a semmi közepén kötöttem a Kert könyv első vázlatát is. Először persze mindennel tele akartam tömni a könyvet, snapshotokkal is, ebben Tibor sokat segített. Bele akartam pakolni a térképet, az archív anyagokat is, amik végül mind kimaradtak, s ebből született idén tavasszal a kiállítás az ISBN galériában. Május végén kezdtem el fotózni és gyakorlatilag tavaly (2017) augusztus végétől kezdtem szerkeszteni a könyvet. Novemberben már volt egy összekötött könyvváltozat belőle.

És közben jött a Világirodalom remekei?

A Világirodalom Remekei a nagymamám könyvei, és az ő szobájának a rendezgetése során született meg az ötlet, amikor sikerült eltölteni két és fél órát ezeknek a könyveknek a nézegetésével és szín szerinti rendezésével. Tehát ez a projekt is a családi házból indult ki és valahogy beékelődött a két másik projekt (a Tudások és a Kert – a szerk.) közé.

A világirodalom remekei, részlet a sorozatból, 2018 © Balogh Viktória

Balogh Viktória: A Világirodalom Remekei, részlet a sorozatból, 2018 © Balogh Viktória

A Világirodalom Remekei egy igen meghatározó korszaknak a lenyomata. 1963-ban indította útjára az Európa Kiadó, hónapról hónapra adta ki a könyveket, köztük olyan szerzőkét, mint Stendhal, Flaubert, Tolsztoj vagy Marquez. Szerintem alig van/vagy volt olyan háztartás Magyarországon, ahol nem fordult elő belőle egy-egy példány. Erős lenyomatai az Aczél nevével fémjelzett kultúrpolitikai korszaknak.

Igen, erre is reflektál a sorozat azon képe, amin a parketta mintázatával azonos módon helyeztem el a sorozat könyveit is. Amennyire zárt volt a kor, olyan zártak a parketták mintázatai is. Nekem az is érdekes ebben a sorozatban, hogyan lehetséges, hogy 30 évig ugyanakkora méretben jelentek meg a könyvek? Nekem ez a kép a lezártságot jelképezi. Készült még egy kép ugyanebben a sorozatban, amin a képek hátoldalát fotóztam. Itt pedig a képközpontú világunkra utalok, ahol a “könyvekből is pixeleket csinálunk”. Ezt teszem velük én is. Ha ránézel a képre, inkább egy felnagyított pixel jut az eszedbe, nem pedig a könyvek. A digitalizáció során minden könyv egy hatalmas pixelhalmazzá válik, vagy már eleve így jön létre és néha marad is csupán az, aztán olvassuk ebookon, telefonon, laptopon.

A Monolit is ennek a tudásfolyam-sorozatodnak a része. Ebben szándékosan nem engeded látni a nézőnek, hogy milyen könyveket használtál fel?

Ebben a sorozatban a Britannica-lexikont halmoztam egymás hegyére, de ez direkt nem látszik, mert általánosításra törekedtem. Azért sem érdekes, hogy milyen lexikont használok, mivel ezeket a régi lexikonokat már nem is használjuk. Ahogy a táblák, a lexikonok is a lexikális tudás allegóriái a képeimen. Maga a monolit is egy emlékmű, a képen pedig ténylegesen felépítek egy emlékművet, olyan anyagból, ami régi tudás hordozója. De őszintén szólva, egy lexikont sem nyitottam ki, amióta internet létezik, pedig annak idején gyakran forgattam őket, például az Új magyar lexikont, ha nem értettem egy szót. Szóval ez a kép is egy emlékmű.

Földényi F. László ír a monolitokról A Melankólia dícsérete című könyvében, ahol kapcsolatba hozza a melankóliát a monolitokkal – persze nagyon leegyszerűsítve mondom ezt –, mert abban a formában lát kapcsolatot. Én viszont a melankólia megfoghatatlanságát kapcsoltam össze a tudás megfoghatatlanságával, és nálam így a monolit inkább egyfajta tudás / nemtudás allegóriává vált. Ahogy Földényi kutatta, próbálta megfogalmazni – meg is teszi zseniális módon, mondhatni felépíti mint egy monolitot –  mi a melankólia, az számomra hihetetlenül csodás élmény volt. Akkor vettem meg a könyvet, amikor leszedtem a diplomamunkámat a Fugában, és bár úgy éreztem, sikerült valamit elmondanom a tudásról, az mégis olyan csekély… és akkor jön egy író, aki évtizedek óta kutat egy hasonlóan megfogalmazhatatlan témát és annyira átéreztem a maga átérezhetetlenségében.

Olyan, mintha te egy régivágású lány lennél, a Guttenberg-galaxis őrzője a Neumann-galaxis korában.

Mindig azt szoktam mondani, hogy én nem vagyok trendi csaj. Persze nagyon érdekel, hogy hová halad a világ, milyen fejlődési szinteket lehet elérni, sőt, lehet, hogy tök jó projektet csinálnék a nanorobotokkal, de engem általában az analóg dolgok érdekelnek, például inkább egy könyv mint egy tablet. A jövővel foglalkozni mindig sokkal kacifántosabb mint a múlttal. Albertini tanár úr – fotótörténet tanárom volt az egyetemen, azóta is jóban vagyunk, konzultálunk, nagyon tisztelem, inspirálnak a beszélgetéseink – mindig azt mondja: a jóslatok igen veszélyesek, kerüljük őket.

Házi áldás, kiállítás-installáció, 2018 © Balogh Viktória

Balogh Viktória: Csalánleves (részlet a Házi áldás című kiállításból) kiállítás-installáció, 2018 © Balogh Viktória

Amikor beléptem a lakásotokba, rögtön észrevettem két két szép csészét a polcon.

Az anyai nagymamáméktól maradt rám örökségül két virágos csésze és egy tál. Ennek is megvan a maga története. Dunafalván a töltés mellett épült a házuk – a falvak mellett végig töltés húzódik arra –, vályogház volt az is, amit gyakorlatilag kettévágott és magával sodort a jeges ár. Elég tragikus érzés lehetett, hogy előző nap még ott állt a ház, amiben laktak, másnapra viszont nem maradt belőle semmi. A nagymamám nagymamájáé volt a ház, amiből ezek a tárgyak megmaradtak. Nem maradt más onnan, csak ez a két csésze és a tál. A Labor Galériában a Házi áldás című kiállításra ezekkel a tárgyakkal készítettem egy projektet, csalánlevest főztem és ebben tálaltam őket. A csalánleves is ugyanehhez a nagymamámhoz köthető, az ő édesapja orosz fogságban volt, amit úgy élt túl, hogy csalánt evett mindenféle formában. Csináltam egy interjút a nagyszüleimmel, ahol elmondják ennek az egésznek a történetét. Miközben eszed a levest, ezeket a történeteket hallod tőlük.