Pályi Zsófia 1982-ben született Budapesten, fotográfus, multimédia-szerkesztő. Kilenc évig volt az origo fotóriportere, jelenleg szabadúszó fotográfusként dolgozik a legnagyobb hazai magazinoknak. Azon ritka alkotók közé tartozik, akinek képeit egy egész ország ismeri. Beszélgetésünk pár héttel első kislánya születése előtt készült. 

Az origónál kezdted fotóriporterként a karriered. Hogyan kerültél oda? Úgy emlékszem, a kétezres évek közepe legendás időszak volt a lap életében, sok ember fordult meg ott akkoriban, akik a mai napig jelen vannak a szakmában fotóriporterként és alkotóként is. Ráadásul rajtad kívül nem is nagyon voltak női fotóriporterek. Kérlek, mesélj erről az időszakról.

Ez igaz, portáloknál nagyon kevés női fotóriporter volt akkoriban, egy kezemen is meg tudom számolni. Az origo az ELTE médiaszaknak volt egyfajta felszívóhelye, én is oda jártam, kommunikáció-portugál szakra. Egyébként érdekes, mert akkoriban mindenki szkeptikus volt az online-nal kapcsolatban, nem volt akkora renoméja, mint egy print újságnak. De az alapítók a kultúrában fontos emberek voltak, akik hittek az online média erejében és minőségében, ilyen volt például György Péter is, aki a média tanszéken is tanított minket. Én az egyetem alatt felismertem, hogy érdemes már a képzés ideje alatt elkezdeni nézegetni, hogy hol lehetne részmunkaidőben dolgozni. Ekkor jött a lehetőség, hogy képszerkesztőt kerestek a fotórovathoz. Fábián Évi volt egyszemélyben a rovat, így kerültem mellé képszerkesztőként. De nem ez volt az első fotóval kapcsolatos élményem, előtte már jártam a Szellemkép Szabadiskolába, ami elindított a fotográfiához vezető úton. Az egyetemen a szakdolgozatomat is Andreas Gurskyból írtam.

Nem sokáig bírtam a képszerkesztést, azt, hogy be vagyok zárva az irodába, ráadásul más képeivel kell dolgoznom. Ez nekem túl monoton volt. De időnként elküldtek egy-egy helyszínre fotózni. Aztán ez a felállás viszonylag gyorsan átlendült, nagyjából egy hónapon belül már inkább fotósként dolgoztam, a rovat pedig hihetetlenül gyorsan növekedett. Sok átalakulásban benne voltam, de volt egy viszonylag hosszú időszak, amíg én voltam az egyetlen női fotós a csapatban. Összegyűlt egy kemény mag, Virágvölgyi István volt a rovatvezető, Hajdú D. András, Tuba Zoltán, Hirling Bálint – későbbi férjem –, és még sokan mások alkották a rovatot. Nagyon jó kis alkotócsapat volt, a mai napig úgy tekintek az origóra, mint a MOME-ra vagy a Szellemképre, ez is egy műhely, egy iskola volt.

Miben volt más az az időszak az online újságírásban, ha a fotóriporterek munkáját nézzük?

Nagyon friss volt az online műfaj, sok mindenben mi voltunk az úttörők, vagy inkább úgy mondanám, a kísérletezők. Volt egy új felület, ami lehetőséget adott arra, hogy különbözőképpen prezentáljunk egy adott sorozatot, nem a klasszikus módon, mint egy fotóesszét, két-három oldalon belül. Talán épp emiatt is rá voltunk kényszerítve arra, hogy sokkal komplexebben gondolkodjunk egy fotósorozatról. Hogy legyen az egy történet… Máig tudok olyan fotográfusokat, akik mindössze egy-egy leadott képben gondolkodnak, ami az adott cikket indítja vagy kíséri.
Mi voltunk azok a fotósok, akik mindig utoljára jöttünk el a helyszínről, mert a legjobban körbe kellett járnunk egy adott témát. Ez, valamint a multimédiás eszközök használata, indított el egy másfajta gondolkodást. Tudtunk hangban, különböző multimédiás formátumokban gondolkodni, például nem feltétlenül kellett egymás mellé helyezni a képeket galériaként, hanem akár egy kiállítási installációhoz hasonló struktúrát is ki lehetett alakítani a monitoron is. Például az Ide szavaz című sorozatom rácsszerkezetben jelent meg, és az ember arcokra tudott klikkelni, így juthatott hozzá még több információhoz. Szóval ez egy nagyon szabad időszak volt, sok kísérletezéssel. Akkoriban nagyon jó újság volt az origo, de azért ott is ki kellett harcolni a vizualitás fontosságát. Ami alatt azt értem, hogy sokszor csapatmunkában, párban dolgoztunk egy szerzővel, de olyan is előfordult, hogy a fotós dolgozhatott a saját anyagán, szóval nem feltétlenül volt a fotográfus alárendelve a szerzőnek. Ami egyébként nagyon jellemző minden sajtóorgánumnál, általában van egy újságíró, aki mellé hozzácsapnak egy fotóst.

Említetted a Szellemkép Szabadiskolát, illetve, hogy a bölcsész karra jártál. A fotó hogy jött nálad?

Habár más művészeti területen dolgoznak a szüleim – mindketten építészmérnökök – erős vizuális nevelést kaptunk tőlük már gyerekként. A családi nyaralásaink általában úgy néztek ki, hogy elmentünk Franciaországba és megnéztünk 30 katedrálist, szóval nem a strandon hevertünk… (nevet) A vizualitás ilyenformán erősen jelen volt mindig is az életemben, a formákon keresztül. A szüleim is sokat fényképeztek amellett, hogy építészek voltak.
Tizenéves koromban egy álom volt csak, hogy fotós legyek. Azt gondoltam, hobbinak jó, de hivatásnak nem biztos, hogy kivitelezhető. Ez a tudat jó pár évig bennem volt, amit az életrajzom is magyaráz, kerülőúton jutottam el odáig, hogy be merjem adni a jelentkezésemet egy olyan intézménybe, ahol fotográfiát tanítanak (MOME – a szerk.). Első körben bölcsészkarra jelentkeztem, és mellette a Szellemképbe jártam. Ez az iskola nagyon határozott, karakteres irányvonalat képvisel a fotóoktatás terén, első évben nem is fotóztunk embert, csak arról tanultunk, hogyan kell képet készíteni. Hol húzzuk meg a határokat, hol szakítjuk ki a látványt a valóságból, hol vágunk meg egy képet, mi az, ami már felesleges, mi az, ami még plusz információt, vagy értéket hozzáad. Lecsupaszítottuk a látványt, s innen építkeztünk évről évre. Ott megtanítottak arra, hogyan kell képet alkotni, ami a mai napig érződik néha a képeimen, szigorúan komponáltak. De az a pár év elég volt arra, hogy megtanuljam és utána el tudjam dönteni, hogy ezektől a képalkotási szabályoktól el akarok-e térni vagy sem.

Eredetileg újságíró szerettél volna lenni?

Mindig is a kép, a látvány érdekelt, ezért kerestem azokat a képzési formákat, ahol közel lehetek a vizualitáshoz. Egyébként operatőr is akartam lenni, de onnan eltanácsoltak, hogy nőként felejtsem el ezt a szakmát. A dramaturgia, szerkesztés, rendezés – ezek a képességek mind jelen vannak egy fotósorozat szerkesztésekor, vagy egy film készítésekor is.
Mindenki gondol valamit a bölcsészdiplomáról és sokszor nem becsülik kellőképp, de szerintem egy határozott látásmódot és gondolkodásmódot ad. Emellett pedig van egy picit alkotóibb, gyakorlatibb vonal, amit művelek. Nálam úgy alakult, hogy mindig dolgoztam és tanultam is párhuzamosan. Szerintem szerencsés helyzet volt, jót tett a kreativitásomnak, hogy az origós munkám mellett például tudtam kísérletezni a MOME-n, és hogy a fotózás világába pedig a bölcsész karról érkeztem. Az, hogy a kettő együtt volt jelen, csak építette egymást.

Ha a fotóriporterek, újságírók életére gondolunk, rengeteg önfeladással jár: hétvégi ügyeletek, vidéki riportok. Kívülről az látszik, hogy az életedet alárendeled a munkádnak. Belülről nézve milyen?

Ha az ember szereti valamennyire ezt a szakmát, akkor csak a felét érzi önfeláldozásnak. Bár egy normális ember valószínűleg eddig sem ment volna el, mint én…(nevet). Nekem legalább akkora élményt jelentett az, hogy a barátaimmal moziba megyek, találkozom, mint az, hogy árvízben a csónakban ülök, és fotózom. Élmény volt, hogy nem csak az újságból, televízióból ismerem meg ezeket a történéseket, hanem személyesen is ott vagyok a helyszíneken. Ez már túlmutat a vizualitáson, itt már egyfajta élettapasztalatról van szó, amit szerzek, azáltal, hogy ott ülök az árvíz idején, látom az elázott házakat, és azt ahogy sikerül megállítani a vizet, vagy mellettem vonulnak be a romagyilkosok, vagy találkozhatok egy világhírű magyar rendezővel és beszélgethetünk. Ezek a helyzetek annyi pluszt adtak, hogy feltöltöttek, feltöltenek máig. Vagy akár a menekültek kapcsán, teljesen más Budapesten vagy a határon tapasztalni meg a helyzetet. Nagyon fontos ezeket a jeleneteket személyesen átélni, ahhoz, hogy a későbbiekben kialakíthass egy olyan magatartást, hogy egy helyzetbe bedobva fotográfusként helyt tudj állni, vagy mélyebbre jutni, akár kapcsolatokat szerezni, amik szintén nélkülözhetetlenek egy probléma felderítéséhez, feldolgozásához.

Kilenc év után mégis váltottál, otthagytad a fotóriporteri közeget, a napi sajtót.

Több szálon is futottak nálam a dolgok, ami miatt úgy éreztem, hogy ideje váltani. Ennek három oka is volt: egyrészt kialakult egy helyzet akkoriban az origo körül, kétségessé vált, hogy mennyire lehet ott függetlenül dolgozni tovább, másrészt a kilenc év az kilenc év és a változás néha jól jön. Emellett az online újságírás hihetetlenül pörgős dolog , helyszíni tudósításokkal, percről-percrékkel, és nyilván az emberben kialakul közben az igény, hogy egy-egy témával nyugodtabban, hosszabban foglalkozzon. Ez a három tényező már afelé terelgetett engem, hogy eldöntöttem, váltok, utólag pedig úgy látom, jó döntés volt. Ami bennem van, az az emberközpontúság, nyitottság a világ dolgai felé, illetve a dokumentarista fotográfia iránt, ez nagyon mélyen belém van vésve, ez megmaradt. Most többnyire magazinoknak dolgozom, ott is így tekintenek rám elsősorban, főleg a riportokat, portrékat képviselem. Az alkalmazott munkáimba pedig mindig próbálom belevinni azt a fajta kreativitást és játékosságot, amit inkább a MOME-ról hozok, de emellett megvannak a saját projektjeim is, amik a dokumentarista fotó és művészfotó határmezsgyéjén mozognak.

Miért a dokumentarista fotográfia?

Engem mindig is ez érdekelt. Több benne a korlenyomat, az információ a fotográfia sok más területéhez viszonyítva. Főleg a közhangulat foglalkoztat, hogy mi van a levegőben, talán amiatt is, mert a média világából jövök.
Nem a politika érdekel, de sokszor politikai döntések következtében csapódik le valami a kisemberen és ez általában kötődik ezekhez műfajokhoz. Ugyanakkor, ha a lakásomban körülnézel, mindenhol tájképeket láthatsz, ez első pillantásra ellentmondásnak tűnhet az előbb mondottakkal. Nyitott vagyok a fotográfia többi ágára is, de más képek működnek otthon a falon, mint egy magazin hasábjain vagy éppen egy galériában.

Emiatt érezted, hogy foglalkoznod kell a menekültekkel is? Nem féltél ebbe a témába belefogni?

Mindig is érdekelt ez a lét, hogy milyen érzés lehet menekültként élni a világban. Mielőtt 2015-ben jött a menekültválság, már fotóztam az UNHCR Menekültügyi alosztályának és szerettem volna erről egy sorozatot készíteni. Kifejezetten rosszul éltem meg, amikor 2015-ben jött a válság és egy olyan feszültséget húzott rá a témára, ami az én alkotásomat is korlátozta. Hirtelen mindenki a menekülteket kezdte fotózni, az alanyok pedig a kialakult belpolitikai helyzet miatt féltek szerepelni, nyilatkozni, ami nagyon megnehezítette a munkát. Az aktuálisan kialakult helyzet nyilván módosította az eredeti koncepciómat is. Kevésbé az egyénekre, hanem sokkal inkább a tömegre koncentráltam. A tranzit ország motívum is az újdonsült állapotokra utal.
A sorozatom inkább névtelen tömegekről szól, akik átvonultak az országon, mert többnyire ez zajlott, tranzitországként működtünk. De egy-egy karaktert – aki valamiért itt maradt Magyarországon – sikerült nagy nehezen szóra bírni. Jó lenne erről is egy átfogó kiállítást szervezni, mert rengetegen fotóztunk a témában különböző szemszögből. De lehet, hogy ezt nem most kell megcsinálni, hanem majd tíz év múlva.

Mi volt az oka annak, hogy nők nem igazán szerepeltek a sorozatodban?

Egy-két nő azért megjelenik az anyagban, de főleg férfiak érkeztek. Voltak persze nők és gyerekek is, de inkább az volt a jellemző, hogy a férfiakat küldték előre, és ha nekik bármilyen munka alakult, akkor jött utána a család.

Mi volt a koncepciód a sorozatban?

Három képtípusra bontom a sorozatot: vannak a portrék, a lebegő tárgyak és a helyszíni képek, emberek nélkül. Többségében a névtelen tömegeket, a hátrahagyott tárgyakat és a tranzitország hangulatot akartam hangsúlyozni. De egy-egy személyes történet mindig segít, hogy megértsük a kialakult helyzetet. A formában igyekeztem ezeket a különböző szituációkat összekötni, emiatt használtam azt a bizonyos hátteret, amin keresztül felsejlik a kép.
A tárgyak lebegése azt a bizonytalan állapotot tükrözi, hogy hol lesz az út vége, a határok felettiséget, a tértől független létet. Ahogy az egyik interjúalanyom, a berber pásztor is megfogalmazta: beszáll az ember egy kamionba és nem tudja, hogy hol fog kiszállni belőle. Az ő története nagyon kalandos volt, már majdnem Angliában járt, amikor visszatoloncolták Görögországba, onnan jött Magyarországra.

A munkádban az, hogy nő vagy előny vagy hátrány?

Az biztos, hogy az emberekben sokszor van előítélet, ha azt látják, hogy egy nő érkezik a helyszínre. Mivel ez egy technikán alapuló médium, ami sokak agyában közelebb áll a férfiakhoz. Szerencsére mára kialakult az a közönség, aki hisz bennem és tudja, hogy miért jó, ha egy nőt hív fotózni. Érdekes, hogy még a női magazinoknál is, ahol dolgozom, kisebbségben vagyok, bár ott már jobban eltolódnak az arányok a nők irányába, de még ott is “férfias” ez a szakma.
Rengeteg helyzet van, amikor nőként könnyebb. Például egy otthonszülést fotózni, oda könnyebben engednek be, vagy egy érzékenyebb szituációban, amikor különböző házakba kell bekopogtatni, az emberek könnyebben engednek be az otthonukba. Persze, ha házi őrizetben lévő gyilkosokhoz kopogsz be, akkor késsel kergetnek el, mindegy, hogy férfi vagy, vagy nő…(nevet)

Volt ilyen?

Igen… Szóval igen, szerintem nyitottabbak a női fotósok felé.

A Transitzone-nal van további terved, szeretnéd továbbvinni, vagy külföldön megmutatni?

Lehet, hogy kicsit önkritikusabban kellene hozzáállnom a munkáimhoz és jobban kiaknázni a bennük lévő lehetőséget, amire sokszor időhiány miatt nem jut elég energia. Az isztambuli Fotóbiennálén ez az anyag már ki volt állítva, ennek a lehetőségnek nagyon örültem, Magyarországon pedig a Capa Központban volt bemutatva egy önálló tárlat keretében. Ez a projekt most viszont egy ideiglenes nyugvópontjára érkezett.

A Balaton című sorozatod képei viszont stabilan jelen vannak az utóbbi években. Volt a sorozatnak egy felfutása, de azóta is folyamatosan jelen van magazinokban és csoportos kiállításokon is. Szerinted miért szeretik ennyire az emberek? És hogyan jött a projekt ötlete?

Eldöntöttem, hogy olyan anyagot szeretnék fotózni, ami nagyon belülről jön és nekem sokat jelent. Kicsit féltem is attól, hogy olyan témával és közeggel foglalkozzak, ami nekem ilyen sokat jelent, hogy összekapcsoljam a munka világával – mert akárhogy is nézem, egy fotózás mindig kőkemény munka. De próbáltam úgy alakítani, hogy az a közeg, amihez nagyon kötődtem, megmaradjon ugyanannak, és közben olyan képeket tudjak létrehozni, ami másban is hasonló emlékeket vagy érzéseket ébreszt. Most az előszobánkban vár egy print, hogy Londonba szállítsák, egy magyar családnak. Az is érdekes, hogy valaki az angliai otthonába szeretne egy saját Balatont. Los Angelestől Berlinig akadtak vevői a képeknek, és felkapta az anyagot a CNN és a National Geographic is. Ez nekem is izgalmas, milyen jelentést vagy szimbólumot hordozhatnak ezek a képek azok számára, akiknek nem kötődik ez a tér szorosan az életükhöz, vagy gyerekkorukhoz.

Mennyi ideig készítetted a sorozatot?

Legalább három-négy nyáron keresztül, különböző intenzitással. De máig készülnek képek, amik a részei lehetnek még. Volt egy fókuszáltabb időszak, amikor a Pécsi József Ösztöndíj keretein belül dolgoztam az anyagon.
A fotózás általában a déli parton folyt, eleinte kísérleteztem, hogy mi legyen a formavilág, és úgy láttam, hogy a sekélyebb déli parton működik jobban. Ott tudtam annyira mélyen begyalogolni a vízbe, hogy egy-egy kiragadott karaktert leválasszak a környezetétől, a strandoló tömegtől. A fényviszonyok is abból az irányból voltak ideálisabbak, úgyhogy az egész déli parton, több helyszínen, kelettől-nyugatig zajlottak a fotózások. Színes rollfilmre fotóztam – az analóg technika jól jött, mert egy nagyobb hullámot egy drága, középformátumú digitális kamera megsínylette volna, itt meg legrosszabb esetben szétszereli az ember a gépet és előbb-utóbb megszárad. Sokan kérdezték, hogy miért van ilyen furcsa színe a Balatonnak a képeimen. Egyrészt a film miatt, másrészt, mivel felülről nézel bele az optikába, kicsit közelebb is tartja az ember a fényképezőgépet a víztükörhöz. Plusz egy ezüst derítés is meghatározta a fényeket. Olyan időszakban indultunk dolgozni, amikor viszonylag szélcsend volt, kevés volt a felhő az égen, sima víztükörrel. Ezek együtt kialakítottak egy “swimming pool” effektust, de egyébként a Balaton így néz ki. Több kék is megjelenik a sorozatban, nekem így sokszínű, ahogy a Balaton is különböző formáit mutatja.

Az emberek hogyan fogadták ezt a szituációt, hogy ott áll előttük egy lány a nyaralás közepén és arra kéri őket a víz közepén, hogy pózoljanak?

Ezen mindig meglepődtem, hogy mennyire jól. Végülis mindketten nyaraltunk, úgyhogy jó volt az atmoszféra, ami alapból megadta az egész fotózás hangulatát. Szerintem ezért voltak nyitottabbak az átlagosnál, ugyanezt a parton sokkal nehezebb lett volna megvalósítani. És hát ott volt a víz is, ami mögé “elbújhattak”, tehát eldönthették, hogy mit szeretnének magukból megmutatni, a fejük búbjától a lábujjukig, ők alakították a formákat.

Most egy újabb korszak következik az életedben, nemsokára megszületik a babátok. Hogyan készülsz az anyaságra, tartasz alkotói szünetet? Hogy tervezed a következő időszakot?

Érdekes, mert a közelgő anyasággal úgy érzem, jönnek az új ötletek is. Biztos a nagy öröm és izgalom így hat rám. Persze nyilván, kevesebb idő jut majd az alkotásra. Most úgy tervezem, hogy alkotni továbbra is szeretnék, apránként is lehet építeni egy fotósorozatot. Ha egész napos munkákat egy ideig nem is tudok majd vállalni, saját ritmusomban, néhány órára el tudok menni fényképezni. Már el is kezdtem egy új sorozatot, ami a zarándoklatokról, búcsújárásról szól és a még éppenhogy fellelhető, de már eltűnőben lévő, eredeti jelentésüket jócskán elvesztett falusi búcsúkról szól.