Koleszár Adél öt éve él Mexikóban, egy ösztöndíj keretében került a közép-amerikai országba, első képei az országról meghökkentő, vad, sötét világot mutattak be, portrékat a drogkartellek és bandaháborúk országának lakóiról. Mexikóban készült sorozatai és a New Routes of Faith című photobookja bejárta a világot és a nemzetközi fotófesztiválokat. A “vér és fájdalom” képei az utóbbi időben tájképekkel egészültek ki munkásságában. Hogyan lehet egyszerre két ennyire különböző kultúrában élni – mint a magyar és a mexikói –, és mit hozott Mexikó az alkotói munkásságába, elsősorban ezekről a kérdésekről beszélgettünk.

Közel öt éve élsz Mexikóban, de időnként Magyarországon is fel szoktál bukkanni egy-egy új anyaggal. Hogyan osztod be az idődet a két ország között, mennyi időt töltesz ott és itthon?

Általában úgy szervezem az életem, hogy a nyarakat itthon tudjam tölteni a barátaimmal, családdal. Gyakran szervezünk kiállítást vagy más egyéb programot a kint készült munkáimból. A munka és a produkciós részt is felosztom, ott fotózom, itt előállítok. Ez már az ötödik évem volt Mexikó és Magyarország között, szóval kialakult egy rendszer.

Hogy indult nálad a mexikói történet? Mi volt a motivációd, hogy útra kelj?

Öt éve, 2013 végén elnyertem egy ösztöndíjat, így indult az egész. Régóta dolgoztam itthon fotósként és azt éreztem, nem akarom ezt az életformát tovább folytatni. A munkám szellemileg nem elégített ki, akkoriban sajtófotókat készítettem egy politikusnak, nem szerettem volna tovább ebben a mókuskerékben élni. Az ELTE-n végeztem Társadalmi tanulmányok szakon, előtte a Kisképzőbe, utána pedig a MOME-ra jártam. Volt bennem egy csomó kreatív energia, amit nem szerettem volna elvesztegetni.

Elkezdtem ösztöndíjakat nézegetni, jelentkeztem erre a mexikóira, aztán egy nap ott találtam magam. (nevet) Maga az ösztöndíj fél éves volt, de az első évet követően még két alkalommal megkaptam. Mexikónak elég rossz volt a híre… ezért is hozták létre ezt az ösztöndíjat, hogy másképp próbálják promotálni az országot, legyen valamifajta fluktuáció. Nálam nagyon adták magukat a dolgok, egyik projekt következett a másikból, pedig az első évben nem is beszéltem spanyolul, sőt, az angolom sem volt túl jó akkoriban. Aztán szép lassan elkezdődött az ottani életem.

A nulláról kellett felépítened a szociális hálódat, a kinti életedet, ami egy vadidegen országban, zéró nyelvtudással nem egyszerű. Hogy indultál neki, rögtön megpróbáltál az ottani művészeti közösségekhez kapcsolódni?

Ez is nagyon adta magát az első időkben, ezért is fogott meg annyira Mexikó, mert ott mindig fura, sorsszerűnek tűnő dolgok történtek velem. Az ösztöndíj rendszere alapján kellett választanom egy professzort, akivel kapcsolatban álltam, eleinte ő volt az egyik fő kontaktom, a mai napig nagyon jóban vagyunk. Emellett az első lakás, amit hirdetés útján találtam és beleszerettem, egy fotós srácé volt. Ő sok helyre elvitt, sokat fotóztunk együtt, szóval lassacskán kezdett felépülni az egész kinti életem. Ő mutatott be Erinnek, annak a lánynak, akivel később, az amerikai-mexikói határon csináltunk közösen egy workshop-projektet. Három hónapig utaztunk a határ menti vidéken, fotózni tanítottunk embereket, majd a projektből készítettünk egy könyvet.

Miért érezted úgy, hogy muszáj közelebbi kapcsolatba kerülnöd az ottani emberekkel?

Sokszor éreztem azt, hogy kolonizáló aktus fehérként élni egy ilyen országban. És szerintem a fotográfiának van egy agresszív jellege, hogy fotósként mindig csak elveszel, de nem adsz semmit az alanyoknak. Elég sok fájdalmas történetet láttam mindennapjaim során, és kezdtem jobban belelátni, hogy mi történik az országban. Gondolok itt a gyilkosságokra, a nők elleni erőszakra, arra, hogy tömegesen tűnnek el emberek. Azt éreztem, sok embernek szüksége lenne arra, hogy ki tudja magát fejezni és fel tudja dolgozni azt, ami vele történik vele. Ez képekkel néha könnyebben megy, mint szavakkal. Ez adta a motivációt. Erinnel egy-egy hónapos fotókurzusokat tartottunk a workshop keretében, amit szépen felépítettünk, és helyszínről-helyszínre jártuk a vidéket.

Honnan voltak a helyi kapcsolataitok?

Nagyjából mindenhol voltak már kapcsolataink, illetve sok egyetemmel felvettük előzetesen a kapcsolatot, hogy ők is hirdessék a workshopot. Mondjuk ebben volt egy kis csúszás, mert nem teljesen azzal a réteggel akartunk foglalkozni, akikkel a legvégén végül sikerült, de egy náluk alacsonyabb társadalmi réteggel viszont nagyon nehéz lett volna együtt dolgozni, ahhoz nem volt infrasturktúránk, komolyabb szervezést is igényelt volna. Szerveztünk egy crowdfunding kampányt is, gyűjtöttünk pénzt, ezt osztottuk be a projekt során.

Köztudott, hogy rengeteg nő, gyerek tűnik el Mexikóban. Akkor is olyan helyszíneket kerestetek fel, ahol ilyen eltűnések voltak?

Igen, ezért is választottuk az amerikai-mexikói határ vidékét, mert azok a városok eléggé terheltek, de abban az időben nem az eltűnések érdekeltek elsősorban, hanem általában a konfliktusok. Érdekes volt testközelből látni ilyen mértékű politikai, érdek és hatalomért folyó harc helyszíneit, és azt hogy ez  mit okoz az emberekben, hogyan struktúrálja társadalmat, az életet. Előtte sokat dolgoztam Ciudad Juarezben, nagyon szerettem azt a várost, de ott is nyilvánvaló volt, hogy mi történik.

Szerintem magyarként nagyon nehéz elképzelni, hogy a kriminalizáció hogyan szövi át a mindennapokat, és hogy szinte minden családban van eltűnt családtag, ez a téma több, veled készült interjúban is előkerült.

Minden területen más a konfliktus forrása, szóval a társadalmi problémák mindenhol mások. Abban az északi zónában, ahol mi dolgoztunk például nagyon sok az eltűnt személy, Ciudad Juarezben viszont elképesztően magas volt a nők ellen elkövetett gyilkosságok száma, tehát ott nők tűntek el tömegesen. Mexikó nagy ország, szinte akkora mint egész Európa, mindenhol más érdekek ütköznek.

Mi adja az ország kriminalizációjának az alapját?

Erről több felvetés is született, a legutóbbi, amiben én is hiszek, hogy az egész mögött Mexikó lokalizációja és természeti gazdagsága áll, nem a drogügyletek. Persze a droggal kezdődött az egész még az 1970-80-as években. Ami stratégiailag a problémát okozza, hogy Mexikó nagyon jó helyen van, sok a kőolaj, és édesvíz a területén, jó a termőföld, elképesztően sok a zöldség-gyümölcs. Valójában ezért megy a harc. A nagyobb mészárlások is többnyire a nyersanyaglelő források közelében vannak. Tudom, hogy ez úgy hangzik, mint egy összeesküvés-elmélet, de nálam okosabb újságírók, szakemberek állítják ugyanezt. A mexikói állam pedig van annyira korrupt, hogy konfliktust generáljon. Ez egy militarizált világ, a drog, a katonaság, a hadsereg, a politikusok ma már együtt dolgoznak, az egy és ugyanaz, embereket tüntetnek el közösen.

Az első Mexikóról készült képeid, amik a New Routes of Faith című sorozatodban és könyvedben jelentek meg, többnyire meghökkentő portrékat, helyzeteket mutattak be, amiktől az itthoni barátok, nézők fantáziája beindulhatott, minimum bűnözőknek, drogdílereknek, gyilkosoknak látszottak a fényképek szereplői. Tényleg ilyen “rossz társaságba keveredtél” odakint?

A valóság mindig olyan, amilyennek leképezed. Igen, azok az emberek ott ilyen körökben mozognak, de az ott hétköznapi helyzetnek számít. Van egy hatalmas társadalmi szakadék is, ilyen emberekkel egy középosztálybeli lány, mint amilyennek én is számítottam, nem beszél. De engem érdekeltek ezek az emberek, például azok a vallások, amikkel dolgoztam, nagyon sokat elmondanak az adott társadalomról. Szerintem rettentő érdekes antropológiai lenyomatai az országnak. És nem is éreztem őket túl távol magamtól – alacsony osztálybeli munkásemberekről van szó, akiknek megértem a problémáikat. Meg valahogy átértékeled, ha látod, hogy egyes emberek helyzete milyen problémákból indul ki. És persze, amikor ránézel az arcokra, ijesztőnek tűnnek, de közben csak olyan szimbólumokat használnak, úgy öltözködnek, ami az ő kultúrájukban természetes, csak nekünk nem az. Minden éremnek két oldala van.

Mi következett az Erinnel folytatott közösségi projekt, a Vision del Norte és a saját projektjeid után, amiket a photobook-odon kívül saját weboldaladon és blogodon is publikáltál?

Tök érdekes, hogy utána már tájképeket akartam csinálni, nem embereket fotózni.

Miért?

Több oka is volt, egyrészt nehéz volt az emberekkel együtt dolgozni, megbízhatatlanok voltak, mondjuk olyan közösségeket is választottam, ahova egy pont után már nem tudsz, vagy akár veszélyes is lehet bejutni, másrészt úgy éreztem, hogy eljutottam egy pontra, és ebből már nem tudok és nem is akarok többet kihozni. Egyszer elvittek egy tömegsír feltárásra mint asszisztenst, akkor tudatosult bennem, hogy mi történik ebben az országban. Világ életemben azért szerettem Latin-Amerikát, mert süt a nap, gyönyörűek a tájak, és akkor hirtelen rájössz, hogy ez a táj baromira nem olyan, mint amilyennek elsőre tűnik. Tájképeket még soha nem csináltam, ki akartam próbálni, kihívásnak éreztem. Azt a sötétséget és félelmet, amit megtapasztaltam, szerettem volna a tájképekkel is kifejezni. Ezzel próbáltam a rákövetkező időszakban foglalkozni, ebből született a Wounds of Violence, Az erőszak sebei című projekt, amivel a Capa-nagydíjra pályáztam és Capa-ösztöndíjasként dolgoztam 2017-2018-ban. A sorozat olyan földrajzi helyszíneket ábrázol Mexikóban, ahol az elmúlt években illegális tömegsírokat tártak fel, ezt szerettem volna kontrasztba állítani azokkal a mentális és fizikai hatásokkal, melyek a helyi nőket érik. Az életemben is volt kapcsolódási pont, a magánéletemben is megtapasztaltam, milyen nehéz nőként boldogulni Mexikóban. Azt is fontos volt megtapasztalni, hogyan tudsz bizonyos helyzetekből kijönni, meg az otthonról hozott fájdalmakból, sebekből meggyógyulni, én ebben láttam a korábbi projektjeim folytatását.

Mondtad, hogy nehéz helyzetben találtalak meg, az utóbbi időszak nem volt egyszerű Mexikóban számodra. Mi történt?

Eddig minden nagyon simán ment, volt az egészben egy flow, tudtam, hogy mit, miért csinálok, azt is, hogy mit akarok ezzel megfejteni magamban. A Capa-nagydíj kapcsán vállalt projektem pedig egyenes folytatása volt a korábbiaknak, de ez nem egy olyan téma, amit hosszú ideig lehet csinálni.

Túl mélyre mentél? Az artportalos interjúdból az derült ki számomra, hogy főleg tömegsírokon önkénteskedő emberekkel dolgoztál az utóbbi időben.

Ez a világ kőkemény, és van egy pont, ahol azt kell mondani, hogy állj, és nem feltétlenül szabad magad kitenni bizonyos dolgoknak. Ami engem érdekelt – és ez naivitás volt – az, hogyan lehet visszaszerezni a reményt olyan helyzetben, ha eltűnik a gyereked, ez egy mindannyiunk számára ismerős élethelyzetet idézhet fel, azt, hogyan folytatod tovább, ha az életedben valami rendkívül fontos dolog eltűnik, hogyan lehet felállni. Érdekelt továbbá a csoportban gondolkodás is, mert a fájdalom így tudott tompulni, az együtt dolgozás, az együtt cselekvés kereteiben, mikor az emberek nehéz helyzetben összeállnak, nem pedig elszigetelődnek, ami szintén rímel a korábbi vallásos témára.

Korábban soha nem dolgoztam hasonló témával, ráadásul az asszonyok nagyon érdekes szimbólumokkal mesélték el azt, ami nekik fájt. Sok traumatizált helyen dolgoztam már, de ilyen poétikus megfogalmazását a traumatizáltságnak sosem láttam még. De azt nem tudtam felmérni, hogy ez mennyire veszélyes lehet számomra. Egy barátommal interjúkat is készítettünk, amikről mindannyian azt éreztük, hogy gyógyító erejűek. Amikor a hármas interjúkat csináltuk, úgy éreztük, hogy ez mindenkinek egy gyógyulási folyamat volt. De a végén mégiscsak azt láttam, hogy ebből nem nagyon van kiút, én is elvesztettem a reményt és depresszióba zuhantam. Persze ez egy teljesen normális pszichés reakció, ha ilyen emberekkel vagy körülvéve, egy idő után nem fognak érdekelni azok a dolgok, amik régebben érdekeltek.

Fotóriporternek lenni szerintem ezért nem jó, mert akkor csak odamész és elveszel tőlük valamit. Ami viszont nekik valódi segítség lehet, az ha picit figyelsz rájuk, amikor azt érzik, hogy ők fontosak. De ehhez nagyon feltöltöttnek kell lenned, hogy végig tudd csinálni. Leülni, gondolkodni, hogy mégis mit csinálsz. Rá kellett döbbennem, hogy én nem bírok ennyit.

Naiv, európai kérdés lesz: van valamilyen pszichológiai segítségnyújtás számukra?

Az a baj, hogy nincs. Nincsen semmilyen segítségük, miközben az identitásuknak egy alapkövét veszítették el, ami a gyerekük volt. És ebből segítség nélkül nem lehet továbblépni. Baromi erős individuumnak kell lenned, hogy azt tudd mondani, hogy eltelt öt év és én ezt nem csinálom tovább. És persze felmerül egy kérdés, be kell-e ismerni, hiszen akkor hangot sem adnak annak, ami történik. Rettentő ördögi kör.

Ha nem pályázod meg a Capa-díjat, akkor is visszamentél volna szerinted?

Persze. Amiatt, hogy az életem ottani része lett hangsúlyosabb, már ott is a hétköznapjaimat élem. Van egy normális munkám, sokmindent felépítettem, sok barátom lett, nagy a kapcsolati hálóm. Itthon az energiaszint nagyon alacsony, kint viszont elképesztő. Én egy borsodi kislány vagyok, aki most egy 30 milliós városban él.

Amikor Indonéziában tanultam ösztöndíjjal, több természeti katasztrófát is átéltem, megtapasztaltam, hogy mennyire biztonságban élünk mi itt Európában, de sokszor épp ezért tét nélkül töltjük a mindennapjainkat. Neked volt hasonló érzésed?

Ahol ennyire törékeny az élet, ott mosolyognak legtöbbet az emberek. Nem sok mindened van, azzal kell dolgozni, ami elérhető. Ez egy nagyon releváns üzenet lenne itthon. Nekem az alapvető célom ez is volt Az erőszak sebeivel, hogy ezt tudjam mondani: az európai, privilegizált létet érdemes néha más szemmel nézni. Értékelni a biztonságot, nem gondolni azt, hogy ott csak olyan emberekkel történik bármi rossz, akik bűnözők. Elég csak rossz helyre születni. A képek, amiket mostanában készítettem, ezért is annyira hétköznapiak, azt szerettem volna, hogy ez érezhető legyen. Itthon is rettentően nehéz tud lenni az élet, de az alappillérei léteznek. És amikor az élet ennyire alapjaira bomlik, olyan dolgok válnak fontossá, amiket gyakran elfelejtünk. Hogy nézünk az életre? Fontos értékelni minden egyes napot. Itt van egy folytonosság, biztonság, ami a világban nagyon sok helyen inog. Sokminden elérhető a nehézségek ellenére, ezeket érdemes értékelni.

Én is ott éreztem meg azt, hogy ki tudja, holnap lesz-e még családom. Ha az ember végiggondolja és levonja a konzekvenciákat, ezek a következtetések aztán sokfelé vezetnek. Ami fontos tanulság számomra, hogy a latinok próbálják meglátni a jót mindenben, illetve hogy az összefogás, csoportba rendeződés, az, hogy nem zárjuk magunkra az ajtót a fájdalmunkkal, segíteni tud. Képes változást generálni, mint amit ez a női csoport is tett, generált egy figyelmet, helyben és külföldön is, és ennek hatására  egyre több személyt vontak felelősségre. Ebből szerintem nagyon jó tanulni, viszont nekünk nincs hozzá hosszú távú rezisztenciánk, hogy sokáig ki tudjuk bírni, mondjuk ez a terhelten nehéz helyekre igaz. Ők tudnak mosolyogni, de te valószínűleg hosszú távon nem tudnál, mert nem erre vagy berendezkedve.

Miben változtál az elmúlt években?

Van egy egyéni átalakulási folyamat, egy kalandvágy, problémák, érzések, amiket felgöngyölítettem, megértettem, ebben volt egy nagy változás. Ami furcsa volt és nehezen tudtam kezelni, hogy elképesztően érzékeny lettem kint. Mi, magyarok nagyon nehezen fejezünk ki nyíltan, hogy mi fáj, mit érzünk, a mexikóiak viszont ebben nagyon profik. A legfurcsább dolgokról beszélnek nagyon nyíltan. Ez ez érzékenység nekem sokat segített, hogy sok mindent megértsek, alkotóként is. Sokkal magabiztosabb lettem magammal kapcsolatban is. Azt a fajta nyitottságot, amit tőlük tanultam, soha nem fogom elveszíteni.

Korábban a képeid inkább csak meghökkentettek, vagy megdöbbentettek azáltal, hogy milyen embereket mutattál meg. A mostani tájképeid viszont tele vannak lágy, poétikus érzésekkel.

Itthon az emberek sok korlátot szabnak maguk köré, vagy a helyzet szab körénk, és ez engem is leblokkolt. Mexikóban felszabadított, hogy nem kellett megszabott keretek között gondolkodnom, élnem, de talán ez már itthon is egyre lazább, ebben érezhető változás. Épp ezért kezdtem el olyan dolgokat fotózni, amiket korábban nem. Színesebbek lettek a képeim, madarakat akartam hallgatni, az eget, szép tájakat látni, boldog voltam. Vagy az is lehet, hogy már nem tudtam kezelni, amit láttam, túl sok volt a fájdalom. Fotográfiailag persze lehet, hogy nem volt a legjobb választás, de akkor, ott, ezt éreztem.

Szeretnéd másképp is megmutatni ezt az anyagot, nem csak fotókon keresztül?

November 28-án lesz egy vetítés a Pesti Magyar Színházban, a Magyar Színház színészeinek hangalámondásával fogom az interjúkat bemutatni. Az egész arról szól, hogy a képzelet hogyan próbál téged egy nagyon traumatikus helyzetből kimozdítani, hogy valami jót is láss benne.